Anatolij és Ludmilla

Képzeld el, hogy szkafanderben állsz egy űrhajó kijáratánál, alattad a Föld, körülötted az űr, benne a mindenség. Mit tennél? Én elrugaszkodtam, hogy legalább addig, míg van levegőm, megcsodálhassam mindazt, amit másképpen személyesen nincs lehetőségem. Ez könnyen lehet egyszeri út (s ennek is szánom), komolyan kell venni a döntést, s utána el kell kötelezni magad mellette. Egy ideig lehetőséged van még visszakozni, s ismét elérheted az űrhajót, de ezzel a sötétség, és a mögötte húzódó csillagvárosok sem mutatják meg tisztán valójukat. Ha azt hiszed, hogy a döntésed végleges, s csak soká jössz rá, hogy számodra ez tévedés, akkor már lehet késő, és nem jutsz vissza. Ha mégis sikerül, valószínűleg a visszaút során is végig azon fogsz stresszelni, hogy sikerül-e, a helyett, hogy élveznéd a helyzet.

Viszont, ha tényleg elkötelezted magad mellette, akkor ez egy magányos utazás lesz, hiszen a világ hatalmas, te apró, s amúgy is kevesen merik megtenni. Lehetne mondani, hogy "kis lépés egy embernek...", de ez legjobb esetben is csak számodra lesz hatalmas ugrás. Egy idő után nincs arra lehetőséged, hogy megkapaszkodj valamiben, mely eddig a bizonyosságot nyújtotta. Már senki sincs, aki zavarhatna. Ekkor, ha hátad mögé tekintesz, még látod a bolygót, egy ideig még az űrhajót is, melyek szép lassan, zsugorodva tűnnek tova. De ha beletörődtél, hogy vissza már nem térsz, akkor előre, az egyre szaporodó fénypontokat, bolygókat és csillagokat láthatod, olyan csodákat, melyeket csak azon élő személyek láthattak úgy, mint te most, akik valaha ugyanezt az utat választották. Magad mögé nézve helyet, honnan jöttél, - valószínűleg - már a negatív, rosszindulatú gondolataid is, melyeket még onnan hoztál, feloszlanak, miket az ottani lét miatt táplálhattál. Többé már ez nem fog semmit sem jelenteni, onnan semmi sem fog már elérni, csak az maradt, amit emlékek és érzések formájában magaddal hoztál. Értelmetlenné válik minden olyan gondolat, mely eddig odaláncolt, s immár inkább előre fogsz tekinteni. Minden, mely ott még számodra hatalmas probléma vagy cél volt, innen fentről kivehetetlenül aprókká és lényegtelenné válnak. Látni fogod merre tartasz, s egyre tapasztalhatod meg az újabb élményeket ahogy csillognak előtted.

Természetesen azok, akiket hátra hagytál valószínűleg nem fogják mindezt megérteni vagy átérezni olyan valójában, mint te. Hisz ők azok, akik nem mertek veled tartani, így legjobb esetben is csak távolról figyelhetik és sejthetik azt, merre tartasz, s mit is láthatsz. Számít is ez bármit számodra? Senkivel sem fogsz már találkozni többé. Ha mégis, az azt jelenti, hogy ő is megugrotta azt, melyet te, ekkor viszont, lévén egy a látvány s gyaníthatóan az érzés is, feleslegessé válik a magyarázkodás. Ami marad az csak a közös élmény, s ennek a csodálata.

Ha te, vagy aki melléd szegődött a sötét űrben, úgy dönt, hogy más felé sodródna, mert inkább ezt vagy azt a csillagködöt vagy égi képet szemlélné meg jobban, nem lesz már itt senki, aki ebben gátolna téged, vagy akit te akadályozhatnál ebben. Minek is? Meg sem fog benned ez a gondolat fordulni, hisz ti már pontosan tudjátok ekkor, hogy a másik mit gondolhat, miért dönt így. Ha valamit érzel is ezzel kapcsolatban, inkább csak remélni fogod, hogy megtalálja, amit szeretne, s ez fordítva is. Hiszen itt már nincs értelme rossz szándéknak, önzésnek, azokat már mind hátra hagytátok. Hiszen már biztos mindegy lesz, viszont addig is a cél, hogy amíg csak tudod, addig sodródj, amerre szeretnél, és élvezd azt, amit tapasztalsz.

Holdfelkelte

Személy szerint én nagyon kedvelem a holdkeltét. Nem kis részt közrejátszik az is, hogy önmagában az éjszakát is imádom. Teljesen más, mint a nappal, mintha ugyanaz a világ egy teljesen más köntösét öltené magára.

Szóval a napfelkelte bármennyire is látványos, aránylag egyszerű jelenség. Minden egyes nap durván 1 perccel később/korábban kel és nyugszik, attól függően, hogy az év mely szakaszában vagyunk éppen. S bármennyire is szomorú, de megtöri az éj kékségét, s újra mindent bevilágít.

Ezzel szemben a Holdra ez így nem érvényes. Van mikor már nappal, van mikor este vagy akár az éjszaka közepén válik láthatóvá. Ha már naplemente után 1-2 órával történik mindez, igazán szép élményt nyújthat. Az igazi telihold-felkelte ritka jelenség, évente ha egy tucat ilyen alkalom van (szemben a 30-szor ennyi napfelkeltével).

Te láttál már valaha életedben? Engem igazán meglep az, hogy akikkel beszéltem és mutattam, azoknak ez legtöbbször teljesen új élmény. Én máig csodálom, pedig már életem során sokszor mentem ki megfigyelni. Meglep, hogy van, aki már közel vagy még több, mint negyed évszázada él e helyen, s ennek ellenére még nem volt része abban, hogy tényleg láthassa ezt.

S ez is egy dolog, melyre sokan nem szánnak időt, még akkor sem, ha éppen lehetőségük lenne rá, közben nem is tudják mit hagynak ki.

Meditáció

2015 őszén voltam egy másfél hetes vipassana meditációs táborban, ahol anapana és vipassana meditációs technikát kellett megközelítőleg napi 10 órán keresztül gyakorolni. Előtte valahogy soha nem vitt rá a lélek, hogy ilyesmit kipróbáljak, viszont most jött ez a lehetőség, s hát miért is ne? Elvégre veszteni nem vesztek vele semmit sem.

Az interneten, több helyen is fellelhető magyar nyelvű leírás egy ilyen táborról, így erre nem szeretnék túlságosan részletesen, a szükségesnél jobban kitérni, elvégre a tényszerű dolgokról én sem tudnék sokkal másképpen írni, ilyen, mint az étel, napirend, táj, szabályok, stb. Ellenben, legalábbis az általam olvasott írások alapján, szubjektív élményem valamelyest eltér ezektől.

Volt egy szabály mi szerint nem lehet igazából tisztálkodószeren és ruhán kívül semmi nálad, mely elvonhatná a figyelmed, tehát se könyv, írószerszám, telefon, zene, stb. Emiatt az unalom először jogos félelemnek tűnhet, viszont egyáltalán nem éreztem magam így. A figyelmem elég jól letudtam kötni, s mivel elég sok időm volt arra, hogy csak magammal és a saját gondolataimmal foglalkozzak, így igazán hasznosnak véltem, hogy nincs semmi, mely elterelné a figyelmem.

Egy másik szabály szerint nem volt szabad semmiféle kommunikáció. Nem lehetett beszélgetni, de még a non-verbális kapcsolatot is amennyire lehet kerülni kellett. Ez az elejétől fogva a legszimpatikusabb volt az egészben. Igazán élveztem, hogy annak ellenére, hogy másfél hétig aránylag kis helyen voltam összekerítve másokkal nem kellett az értelmetlen bájcsevegéssel foglalkozni és számomra érdektelen témákról társalgást mímelni. A tábor végén oldották fel ezt a szabályt, tartottam is tőle. Sejtettem, hogy 10 nap csend után mindenki örül, hogy végre beszélhet és szocializálódhat, megoszthatja másokkal az élményeit. Engem hidegen hagy, hogy idegenek mit tapasztaltak, elvégre ez eredendően arról szól, hogy saját magunk tapasztaljuk meg és járjuk végig. Nem is szándékoztam senkivel sem megismerkedni, főleg nem barátságot kötni.

Érdekes volt, hogy ez az idő mintha nem is velem történt volna. A tábor után visszakerültem a saját életembe, s nem éreztem azt, hogy változtatott volna valamin. Az emlékek megvannak, fel tudom idézni, viszont ennek ellenére mégsem érzem sajátomnak a tapasztalatot, inkább tűnt egy álomnak, melyre ébredés után emlékszel.

Minden este volt egy nagyjából 1 órás előadás. “Buddhista mise”. Arra jó volt, hogy szórakozásképpen igyekeztem elemezni az állításokat, és ahol lehet, ott cáfolni. Nem tagadom, hogy olyanok is elhangzottak, amivel amúgy egyetértek, de több volt az, mely zavart. Állítólag fontos eleme a tanfolyamnak, de egyáltalán nem éreztem valós relevanciáját. A közepe körül egyre inkább kezdett zavarni az adományozásról elejtett, egyre hosszabb megjegyzések, történetek. A tábor “ingyenes”, a végén, aki szeretne, adományozhat, s ezekből lesz finanszírozva a jövőbeli tanfolyamok költsége. Ennek ellenére úgy vélem nem kellene passzív-agresszív módon tálalni, s mintegy lelkiismeret-furdalást kelteni a résztvevőkben.

Volt lehetőségem megtapasztalni a hosszú meditáció vagy nyugalom előnyeit. Leginkább az emlékeim lettek élesebbek, és a koncentrációm nőtt. Nem tudom, hogy a rengeteg meditáció vagy a másfél hétnyi nyugalom okozta-e inkább. A tábor előtt nem mondtam volna, hogy rendszeresen meditálok, noha ezt most sem jelenteném ki, de rengeteg tevékenységem, ha tágan értelmezzük, akkor akár ennek is nevezhető lenne. Rajzolgatás, elmélyült zenehallgatás, buszozás során az ablakon bámulás, de akár a biciklizés, sétálgatás és utazás is az esetemben képes ugyanazt, vagy megközelítőleg olyan állapotot előidézni bennem, mint amit a másfél hét alatt éreztem.

Konklúzióként azt vonnám le, hogy semmit sem vesztettem vele, de nem nekem való egy ilyen tábor. Szinte minden nap elhangzott az előadáson, hogy "nem szektáriánus", ennek ellenére minden egyes ilyen mondat után egyre inkább az ellentét éreztem. Sokkal többre megyek azzal, ha egyedül töltök 10 napot, vagy még jobb, ha ennyi időre elmegyek túrázni valamerre. Mivel a szociális interakció másokkal erősen redukált volt, így pusztán elégséges ezt megteremteni, és máris az így megélt másfél hét inkább saját tapasztalat lenne, mint egy álomkép. 

Biztos sokan vannak, akiknek pozitív hatása hosszan kitart, hiszen ha a többség nem vélné úgy, hogy szüksége van erre, akkor nem is működne. Viszont nem hiszem, hogy bárki ettől kapná a megváltást, sokkal fontosabb lenne a hétköznapok során nagyobb fegyelmet és önismeretet gyakorolni és szerezni.