2016. nov. 11.

Az idő pénz

A legtöbb ember számára a munkába ölt órákkal megkeresett, megspórolt pénz a legfőbb érték. Melyből, ha futja a megélhetésen túl, legtöbbször mindenféle kacatot vesznek.

Képzeld most el, ha nem pénzben számolnánk a világot. Egy ebéd 1000 Ft? Ha nettó órabéred ennyi, akkor pont egy óra az életedből. Lakás 20.000.000-ért? 2 éved és hónapod múlt el az életedből érte. Persze ha éjjel-nappal dolgozol. Ha a szokásos munkarendet vesszük alapul kb. 9 évig és hónapig dolgoztál csak ezért (ezres órabérrel). Utazást nem számítva.

Ahogy a pénzt, úgy az időd is be lehet fektetni. Tanulsz 10 éven át, hogy aztán majd 40 éven keresztül 2-3-4-szer többet keres ugyanannyi idő alatt, mint az, aki egyből munkába fogott. Ahogy, ha a kereseted sem költöd el teljesen azonnal, hanem befekteted, 10 év múlva 2-3-4-szer is többet érhet. Viszont nem csak az iskolapadban töltött évek száma számít. Ugyanúgy fontos az is, hogy akár rossz időszakok árán megtanuld, mit kellene elkerülni, mi ellen érdemes tenni, energiát fektetni bele. Sok kísérletezés árán végül kitaláld, mi is való neked, célokat kitűzni, s azzal foglalkozni, mely tényleg fontos. Hisz ahogy a pénzzel is meg kell tanulni bánni, úgy az idővel is. Csak ez sokkal nehezebb.

Míg a pénz egy olyan dolog, ami (jó esetben elégséges mennyiségben) kis adagokban, de rendszeresen érkezik, és idővel összegyűjtheted, addig az időd véges, és minden egyes másodperccel egyre kevesebb lesz belőle. S végül biztosan el is fog fogyni. Az elmúlt pillanatokkal fizetsz azért, hogy ételt, tárgyakat, kacatokat vásárolhass magadnak.

Ahogy a pénz esetén is, míg sok van belőle, addig nyugodtabb szívvel költi az ember, legtöbb esetben nem gondol sok évvel előre. A 20-30 éves fiatalabb korcsoport sem értékelik az idejüket olyan nagyra, hisz még rengeteg van belőle. Ezek mindig akkor válnak jelentőssé, mikor már a hiánya kezd feltűnő lenni. S míg anyagi javakra a jövőben még újra szert tehetsz, addig az elvesztegetett pillanatokat már soha sem élheted át.

Viszont ne essünk abba a hibába, hogy az egyén leélt óráit a bére alapján értékeljük. Lehet, hogy másnak délután a maradék pár órája lefekvés előtt sokkal jobb kedvvel telik el, mint neked. Lehet nem. Mégis mennyit ér neked a saját időd? Mennyi értéket pazaroltál el azzal, hogy búslakodtál, vagy olyan emberekkel foglalkoztál, kiket a hátad közepére kívánsz? Mennyit vesztettél azzal, hogy inkább otthon töltöttél semmittevéssel 4 órát, mintha ezt tanulással, a számodra kedves emberekkel, vagy jövőbéli céljaid felé vezető úton való haladással foglalkoztál volna?

Megéri 8 órát utazni azért, hogy egy kicsit valakivel lehess? 12-16 órát fáradtan tölteni azért, mert hajnali 3-kor egy fél órás égi látványosságot csodáltál meg? Napi 9 órát munkával tölteni azért, hogy legyen havi 8 napod, amikor azt tehetsz, amit akarsz? S mégis, amikor eljön az a heti 2 nap, akkor középszerű filmek maratonjával töltöd el, csak azért, hogy hétfőn kezdődjön minden elölről. Cikkeket olvasni, melyek valós értéke a nullához közelít, végigpörgetni a közösségi oldalakat, hogy számodra jelentéktelen emberek semmitmondó szövegeit, képeit lásd?

Ugyanezen analógia alapján, az a plusz 20 óra munka, hogy a telefonodon egy adott márka szimbóluma ékeskedjen? Az a hirtelen pillanat, amikor valami teljesen feleslegeset megveszel, s így 3 órát költöttél el arra, amiből hétvégén egy sokkal tartalmasabb, és az életed szempontjából biztos meghatározóbb programot, utazást, találkozót lebonyolíthattál volna.

Nem igazán lehet objektív módon mérni ezt az értéket, hisz mindenkinek egy adott dolog lehet tényleg megéri a rászánt időt, míg másnak nem, s mivel ez szubjektív, így nem igazán összehasonlítható. A magányos milliomos és a középszerű, de boldog család esete. Mégis, ha általánosan nem csak az anyagi javak, és a pénz számítana, és az ember jobban értékelné a saját idejét, az szerintem egy egészségesebb életszemlélet felé vezethet.


Lehet, hogy neked nem futja soha egy palotára, egy luxusautóra, míg másnak lesz. Lehet, hogy fele annyit keresel, mint egy nálad butább ember. Viszont az időtök az közös. Egy nap neked és neki is 24 órából áll. Csak rajtad áll, hogy ezt mivel töltöd meg, s ezzel mennyire gazdagítod az életed.

2016. ápr. 29.

Minek?

...avagy akár Miért? is lehetne. Mindegy. Az emberek szeretnek dolgokat felhalmozni, legyen az pénz, kacatok óceánja, de mégis, leginkább a légből kapott problémákat. Ha valami jól működik, akkor sem teheti meg ezt túl sokáig. Kvázi alanyi entrópia. Amikor tartósabb ideig minden rendben van, akkor is törekszik ez az állapot a szubjektumban afelé, hogy ez feloldódjon a hétköznapi közönyösség és mondvacsinált hülyeségek tengerének masszájában. Mint pohár vízben a tintacsepp, ahogy üde változatosságot teremt, mindaddig, míg ismét homogénné nem válik minden.

Szeretik az elvárásokat. Akarnak. Nem örülnek tartósan, hiszen nem az teljesült, mit szeretnének, hanem az, melyet alapvetésnek tekintenek. Ellenben bosszúsak, mert természetesen eme alapvetések a legtöbbször nem válnak valóra.

Függetlenség helyett a függést deklarálják céljuknak. Ha úgy érzik meglelik dependenciájuk tárgyát, köré alakítják problémáik legalább egy részét. Ha nem, akkor a hiányának tulajdonítják ugyanezt.

Véletlenül sem lenne könnyebb az előbbitől megszabadulni. A birtoklással csak pórázt kötnek saját nyakuk köré. S mivel ez nem tetszik aztán nekik, újabb birtokolandó dolgokkal még rövidebbre húzzák maguk láncait. S végül odakötik magukat a boldogtalan, frusztrált élethelyzetbe, melyből már nagyon nehezen képesek szabadulni. Aki, s ami felett "uralkodsz", az uralkodik felettük is.

Hisz fontos a szabadság, nemde? Szabadon megválaszthatod, hogy milyen korlátok köré zárod magad. Szabadon megválaszthatod a személyt, akinek hagyod, hogy elvegye ezt, s örömmel megvásárlod a tárgyakat, melyekkel aztán foglalkoznod kell, csak a létezésük miatt. Viszont, ha ezt nem teszed, akkor meg negatív érzéseket keltenek, amiért a "tieid", s nem élsz a lehetőséggel. Nos, hát végül is olcsó volt az a könyv, de szép a borítója, el kellene már olvasni, ha már három éve megvettem. Hiszen olyan büszke lehetek arra, hogy megvan ez és ez a teljes könyv/filmsorozat, s megvettem a kedvenc előadóm diszkográfiáját (dedikált, limitált kiadás).

Eszmék, gondolatok terén is ugyanez a helyzet. Egyszerűbb hinni valamiben, elfogadni valamit, főleg ha hangzatos, mint empirikus és racionális módon végigjárni. Lehet, hogy az eredmény ugyanaz lesz (úgysem), de legalább tudvalevő is a mögöttes tartalom. S megkérdőjelezhető, szinte az atomokig. Gondolkozz! Könnyebb a ketrecben várni a gondoskodást, mint a szabadban boldogulni. S a szabadban nehéz annak megélni, aki egész életét a ketrecében élte le korábban. De legalább aránylag szabadon dönthetsz zárkád felől, melyre vágysz, hogy önszántadból megfoszd magad az akadályok sikeres leküzdése utáni örömről, a felfedezés és megismerés adta lehetőségekről.

2016. febr. 29.

Anatolij és Ludmilla

Képzeld el, hogy szkafanderben állsz egy űrhajó kijáratánál, alattad a Föld, körülötted az űr, benne a mindenség. Mit tennél? Én elrugaszkodtam, hogy legalább addig, míg van levegőm, megcsodálhassam mindazt, amit másképpen személyesen nincs lehetőségem. Ez könnyen lehet egyszeri út (s ennek is szánom), komolyan kell venni a döntést, s utána el kell kötelezni magad mellette. Egy ideig lehetőséged van még visszakozni, s ismét elérheted az űrhajót, de ezzel a sötétség, és a mögötte húzódó csillagvárosok sem mutatják meg tisztán valójukat. Ha azt hiszed, hogy a döntésed végleges, s csak soká jössz rá, hogy számodra ez tévedés, akkor már lehet késő, és nem jutsz vissza. Ha mégis sikerül, valószínűleg a visszaút során is végig azon fogsz stresszelni, hogy sikerül-e, a helyett, hogy élveznéd a helyzet.

Viszont, ha tényleg elkötelezted magad mellette, akkor ez egy magányos utazás lesz, hiszen a világ hatalmas, te apró, s amúgy is kevesen merik megtenni. Lehetne mondani, hogy "kis lépés egy embernek...", de ez legjobb esetben is csak számodra lesz hatalmas ugrás. Egy idő után nincs arra lehetőséged, hogy megkapaszkodj valamiben, mely eddig a bizonyosságot nyújtotta. Már senki sincs, aki zavarhatna. Ekkor, ha hátad mögé tekintesz, még látod a bolygót, egy ideig még az űrhajót is, melyek szép lassan, zsugorodva tűnnek tova. De ha beletörődtél, hogy vissza már nem térsz, akkor előre, az egyre szaporodó fénypontokat, bolygókat és csillagokat láthatod, olyan csodákat, melyeket csak azon élő személyek láthattak úgy, mint te most, akik valaha ugyanezt az utat választották. Magad mögé nézve helyet, honnan jöttél, - valószínűleg - már a negatív, rosszindulatú gondolataid is, melyeket még onnan hoztál, feloszlanak, miket az ottani lét miatt táplálhattál. Többé már ez nem fog semmit sem jelenteni, onnan semmi sem fog már elérni, csak az maradt, amit emlékek és érzések formájában magaddal hoztál. Értelmetlenné válik minden olyan gondolat, mely eddig odaláncolt, s immár inkább előre fogsz tekinteni. Minden, mely ott még számodra hatalmas probléma vagy cél volt, innen fentről kivehetetlenül aprókká és lényegtelenné válnak. Látni fogod merre tartasz, s egyre tapasztalhatod meg az újabb élményeket ahogy csillognak előtted.

Természetesen azok, akiket hátra hagytál valószínűleg nem fogják mindezt megérteni vagy átérezni olyan valójában, mint te. Hisz ők azok, akik nem mertek veled tartani, így legjobb esetben is csak távolról figyelhetik és sejthetik azt, merre tartasz, s mit is láthatsz. Számít is ez bármit számodra? Senkivel sem fogsz már találkozni többé. Ha mégis, az azt jelenti, hogy ő is megugrotta azt, melyet te, ekkor viszont, lévén egy a látvány s gyaníthatóan az érzés is, feleslegessé válik a magyarázkodás. Ami marad az csak a közös élmény, s ennek a csodálata.

Ha te, vagy aki melléd szegődött a sötét űrben, úgy dönt, hogy más felé sodródna, mert inkább ezt vagy azt a csillagködöt vagy égi képet szemlélné meg jobban, nem lesz már itt senki, aki ebben gátolna téged, vagy akit te akadályozhatnál ebben. Minek is? Meg sem fog benned ez a gondolat fordulni, hisz ti már pontosan tudjátok ekkor, hogy a másik mit gondolhat, miért dönt így. Ha valamit érzel is ezzel kapcsolatban, inkább csak remélni fogod, hogy megtalálja, amit szeretne, s ez fordítva is. Hiszen itt már nincs értelme rossz szándéknak, önzésnek, azokat már mind hátra hagytátok. Hiszen már biztos mindegy lesz, viszont addig is a cél, hogy amíg csak tudod, addig sodródj, amerre szeretnél, és élvezd azt, amit tapasztalsz.

2016. febr. 27.

Holdfelkelte

Személy szerint én nagyon kedvelem a holdkeltét. Nem kis részt közrejátszik az is, hogy önmagában az éjszakát is imádom. Teljesen más, mint a nappal, mintha ugyanaz a világ egy teljesen más köntösét öltené magára.

Szóval a napfelkelte bármennyire is látványos, aránylag egyszerű jelenség. Minden egyes nap durván 1 perccel később/korábban kel és nyugszik, attól függően, hogy az év mely szakaszában vagyunk éppen. S bármennyire is szomorú, de megtöri az éj kékségét, s újra mindent bevilágít.

Ezzel szemben a Holdra ez így nem érvényes. Van mikor már nappal, van mikor este vagy akár az éjszaka közepén válik láthatóvá. Ha már naplemente után 1-2 órával történik mindez, igazán szép élményt nyújthat. Az igazi telihold-felkelte ritka jelenség, évente ha egy tucat ilyen alkalom van (szemben a 30-szor ennyi napfelkeltével).

Te láttál már valaha életedben? Engem igazán meglep az, hogy akikkel beszéltem és mutattam, azoknak ez legtöbbször teljesen új élmény. Én máig csodálom, pedig már életem során sokszor mentem ki megfigyelni. Meglep, hogy van, aki már közel vagy még több, mint negyed évszázada él e helyen, s ennek ellenére még nem volt része abban, hogy tényleg láthassa ezt.

S ez is egy dolog, melyre sokan nem szánnak időt, még akkor sem, ha éppen lehetőségük lenne rá, közben nem is tudják mit hagynak ki.

2016. febr. 18.

Meditáció

2015 őszén voltam egy másfél hetes vipassana meditációs táborban, ahol anapana és vipassana meditációs technikát kellett megközelítőleg napi 10 órán keresztül gyakorolni. Előtte valahogy soha nem vitt rá a lélek, hogy ilyesmit kipróbáljak, viszont most jött ez a lehetőség, s hát miért is ne? Elvégre veszteni nem vesztek vele semmit sem.
Az interneten, több helyen is fellelhető magyar nyelvű leírás egy ilyen táborról, így erre nem szeretnék túlságosan részletesen, a szükségesnél jobban kitérni, elvégre a tényszerű dolgokról én sem tudnék sokkal másképpen írni, ilyen, mint az étel, napirend, táj, szabályok, stb. Ellenben, legalábbis az általam olvasott írások alapján, szubjektív élményem valamelyest eltér ezektől.

Volt egy szabály mi szerint nem lehet igazából tisztálkodószeren és ruhán kívül semmi nálad, mely elvonhatná a figyelmed, tehát se könyv, írószerszám, telefon, zene, stb. Emiatt az unalom először jogos félelemnek tűnhet, viszont egyáltalán nem éreztem magam így. A figyelmem elég jól letudtam kötni, s mivel elég sok időm volt arra, hogy csak magammal és a saját gondolataimmal foglalkozzak, így igazán hasznosnak véltem, hogy nincs semmi, mely elterelné a figyelmem.

Egy másik szabály szerint nem volt szabad semmiféle kommunikáció. Nem lehetett beszélgetni, de még a non-verbális kapcsolatot is amennyire lehet kerülni kellett. Ez az elejétől fogva a legszimpatikusabb volt az egészben. Igazán élveztem, hogy annak ellenére, hogy másfél hétig aránylag kis helyen voltam összekerítve másokkal nem kellett az értelmetlen bájcsevegéssel foglalkozni és számomra érdektelen témákról társalgást mímelni. A tábor végén oldották fel ezt a szabályt, tartottam is tőle. Sejtettem, hogy 10 nap csend után mindenki örül, hogy végre beszélhet és szocializálódhat, megoszthatja másokkal az élményeit. Engem hidegen hagy, hogy idegenek mit tapasztaltak, elvégre ez eredendően arról szól, hogy saját magunk tapasztaljuk meg és járjuk végig. Nem is szándékoztam senkivel sem megismerkedni, főleg nem barátságot kötni.

Érdekes volt, hogy ez az idő mintha nem is velem történt volna. A tábor után visszakerültem a saját életembe, s nem éreztem azt, hogy változtatott volna valamin. Az emlékek megvannak, fel tudom idézni, viszont ennek ellenére mégsem érzem sajátomnak a tapasztalatot, inkább tűnt egy álomnak, melyre ébredés után emlékszel.

Minden este volt egy nagyjából 1 órás előadás. “Buddhista mise”. Arra jó volt, hogy szórakozásképpen igyekeztem elemezni az állításokat, és ahol lehet, ott cáfolni. Nem tagadom, hogy olyanok is elhangzottak, amivel amúgy egyetértek, de több volt az, mely zavart. Állítólag fontos eleme a tanfolyamnak, de egyáltalán nem éreztem valós relevanciáját. A közepe körül egyre inkább kezdett zavarni az adományozásról elejtett, egyre hosszabb megjegyzések, történetek. A tábor “ingyenes”, a végén, aki szeretne, adományozhat, s ezekből lesz finanszírozva a jövőbeli tanfolyamok költsége. Ennek ellenére úgy vélem nem kellene passzív-agresszív módon tálalni, s mintegy lelkiismeret-furdalást kelteni a résztvevőkben.

Volt lehetőségem megtapasztalni a hosszú meditáció vagy nyugalom előnyeit. Leginkább az emlékeim lettek élesebbek, és a koncentrációm nőtt. Nem tudom, hogy a rengeteg meditáció vagy a másfél hétnyi nyugalom okozta-e inkább. A tábor előtt nem mondtam volna, hogy rendszeresen meditálok, noha ezt most sem jelenteném ki, de rengeteg tevékenységem, ha tágan értelmezzük, akkor akár ennek is nevezhető lenne. Rajzolgatás, elmélyült zenehallgatás, buszozás során az ablakon bámulás, de akár a biciklizés, sétálgatás és utazás is az esetemben képes ugyanazt, vagy megközelítőleg olyan állapotot előidézni bennem, mint amit a másfél hét alatt éreztem.

Konklúzióként azt vonnám le, hogy semmit sem vesztettem vele, de nem nekem való egy ilyen tábor. Szinte minden nap elhangzott az előadáson, hogy "nem szektáriánus", ennek ellenére minden egyes ilyen mondat után egyre inkább az ellentét éreztem. Sokkal többre megyek azzal, ha egyedül töltök 10 napot, vagy még jobb, ha ennyi időre elmegyek túrázni valamerre. Mivel a szociális interakció másokkal erősen redukált volt, így pusztán elégséges ezt megteremteni, és máris az így megélt másfél hét inkább saját tapasztalat lenne, mint egy álomkép. 

Biztos sokan vannak, akiknek pozitív hatása hosszan kitart, hiszen ha a többség nem vélné úgy, hogy szüksége van erre, akkor nem is működne. Viszont nem hiszem, hogy bárki ettől kapná a megváltást, sokkal fontosabb lenne a hétköznapok során nagyobb fegyelmet és önismeretet gyakorolni és szerezni.

2016. jan. 1.

2016. 01. 01.

Panoráma az Erzsébet-kilátóból
Szóval elkezdődött ismét egy új év. Most úgy döntöttem, hogy igyekszem nyugodtan tölteni, nem szerettem volna se nagyon elfáradni, se variálni, kimaradni mindenféle szervezkedésből. Így hát úgy döntöttem, teszek egy kisebb kirándulást valamelyik budapesti hegyen.

Reggel a szokásos napirend szerint bementem dolgozni, (s szerintem ezzel a döntésemmel egyedül voltam, legalábbis senkivel nem találkoztam a portáson kívül az irodaházban). Gondoltam ott hasznosan tölthetem az időm, s mire végzem, addigra (17 órára) be is sötétedik.

Úgy döntöttem, hogy Normafára megyek, s onnan tovább az Erzsébet-kilátóba. Egyrészt oda könnyen el lehet jutni a munkahelytől, másrészt a környék legmagasabb pontja, szóval onnan biztos zavartalan lesz a kilátás. Mire elindultam, terv szerint, már teljesen sötét volt.


A 21A busz végállomása pont Normafa, onnan még nagyjából 2 km séta a kilátó. Szerencsére teljes sötétség volt, se Hold se felhők, az út nincs kivilágítva, így azon ritka alkalmak egyike, amikor Budapest környékén meglepően sok csillagot lehet látni, legalábbis a városi részekhez képest. A fák közül itt-ott volt rálátás a városra is, teljesen narancssárgában tündökölt.

Végül csak megérkeztem a kilátóba, felmentem a legtetejére, s onnan csodálhattam meg a 360 fokos panorámát. Egész Budapest és az agglomeráció a nátriumlápitól narancssárgán izzik. A látvány leginkább ahhoz hasonlítható, mintha éjjel egy egész városnyi erdő parázslana és lángolna.


Az ott töltött fél óra alatt kiélveztem a látványt, míg a kezem teljesen le nem fagyott készítettem pár fotót is. Érdekes volt belegondolni abba, hogy ezalatt az idő alatt végül is a fejem búbja volt Budapest legmagasabb pontja, talán csak egy-két adótorony teteje lehetett e felett.

Szinte folyamatosan, egyszerre több helyről is látni s hallani lehetett a tűzijátékokat, melyek ilyen távolságból és magasságból meglepően parányinak tűntek.

Végül, már eléggé átfagyva (ugyanis folyamatosan hideg és erős szél fújt) úgy döntöttem ideje visszavonulót fújni, s hazajöttem. Itthon még lakótársammal megnéztünk a Sherlock sorozatból egy részt, s mentem is aludni.

A hegyen töltött séta és látvány megérte. Szinte egy lélekkel sem lehetett ott találkozni, szóval nem panaszkodhatok arra, hogy tömeg fogadott volna. Az sem ártott, hogy ki tudtam magam pihenni, szóval évek óta ismét volt egy kis nyugi ilyenkor.

Képek: http://imgur.com/a/W75lS