Meditáció

2015 őszén voltam egy másfél hetes vipassana meditációs táborban, ahol anapana és vipassana meditációs technikát kellett megközelítőleg napi 10 órán keresztül gyakorolni. Előtte valahogy soha nem vitt rá a lélek, hogy ilyesmit kipróbáljak, viszont most jött ez a lehetőség, s hát miért is ne? Elvégre veszteni nem vesztek vele semmit sem.

Az interneten, több helyen is fellelhető magyar nyelvű leírás egy ilyen táborról, így erre nem szeretnék túlságosan részletesen, a szükségesnél jobban kitérni, elvégre a tényszerű dolgokról én sem tudnék sokkal másképpen írni, ilyen, mint az étel, napirend, táj, szabályok, stb. Ellenben, legalábbis az általam olvasott írások alapján, szubjektív élményem valamelyest eltér ezektől.

Volt egy szabály mi szerint nem lehet igazából tisztálkodószeren és ruhán kívül semmi nálad, mely elvonhatná a figyelmed, tehát se könyv, írószerszám, telefon, zene, stb. Emiatt az unalom először jogos félelemnek tűnhet, viszont egyáltalán nem éreztem magam így. A figyelmem elég jól letudtam kötni, s mivel elég sok időm volt arra, hogy csak magammal és a saját gondolataimmal foglalkozzak, így igazán hasznosnak véltem, hogy nincs semmi, mely elterelné a figyelmem.

Egy másik szabály szerint nem volt szabad semmiféle kommunikáció. Nem lehetett beszélgetni, de még a non-verbális kapcsolatot is amennyire lehet kerülni kellett. Ez az elejétől fogva a legszimpatikusabb volt az egészben. Igazán élveztem, hogy annak ellenére, hogy másfél hétig aránylag kis helyen voltam összekerítve másokkal nem kellett az értelmetlen bájcsevegéssel foglalkozni és számomra érdektelen témákról társalgást mímelni. A tábor végén oldották fel ezt a szabályt, tartottam is tőle. Sejtettem, hogy 10 nap csend után mindenki örül, hogy végre beszélhet és szocializálódhat, megoszthatja másokkal az élményeit. Engem hidegen hagy, hogy idegenek mit tapasztaltak, elvégre ez eredendően arról szól, hogy saját magunk tapasztaljuk meg és járjuk végig. Nem is szándékoztam senkivel sem megismerkedni, főleg nem barátságot kötni.

Érdekes volt, hogy ez az idő mintha nem is velem történt volna. A tábor után visszakerültem a saját életembe, s nem éreztem azt, hogy változtatott volna valamin. Az emlékek megvannak, fel tudom idézni, viszont ennek ellenére mégsem érzem sajátomnak a tapasztalatot, inkább tűnt egy álomnak, melyre ébredés után emlékszel.

Minden este volt egy nagyjából 1 órás előadás. “Buddhista mise”. Arra jó volt, hogy szórakozásképpen igyekeztem elemezni az állításokat, és ahol lehet, ott cáfolni. Nem tagadom, hogy olyanok is elhangzottak, amivel amúgy egyetértek, de több volt az, mely zavart. Állítólag fontos eleme a tanfolyamnak, de egyáltalán nem éreztem valós relevanciáját. A közepe körül egyre inkább kezdett zavarni az adományozásról elejtett, egyre hosszabb megjegyzések, történetek. A tábor “ingyenes”, a végén, aki szeretne, adományozhat, s ezekből lesz finanszírozva a jövőbeli tanfolyamok költsége. Ennek ellenére úgy vélem nem kellene passzív-agresszív módon tálalni, s mintegy lelkiismeret-furdalást kelteni a résztvevőkben.

Volt lehetőségem megtapasztalni a hosszú meditáció vagy nyugalom előnyeit. Leginkább az emlékeim lettek élesebbek, és a koncentrációm nőtt. Nem tudom, hogy a rengeteg meditáció vagy a másfél hétnyi nyugalom okozta-e inkább. A tábor előtt nem mondtam volna, hogy rendszeresen meditálok, noha ezt most sem jelenteném ki, de rengeteg tevékenységem, ha tágan értelmezzük, akkor akár ennek is nevezhető lenne. Rajzolgatás, elmélyült zenehallgatás, buszozás során az ablakon bámulás, de akár a biciklizés, sétálgatás és utazás is az esetemben képes ugyanazt, vagy megközelítőleg olyan állapotot előidézni bennem, mint amit a másfél hét alatt éreztem.

Konklúzióként azt vonnám le, hogy semmit sem vesztettem vele, de nem nekem való egy ilyen tábor. Szinte minden nap elhangzott az előadáson, hogy "nem szektáriánus", ennek ellenére minden egyes ilyen mondat után egyre inkább az ellentét éreztem. Sokkal többre megyek azzal, ha egyedül töltök 10 napot, vagy még jobb, ha ennyi időre elmegyek túrázni valamerre. Mivel a szociális interakció másokkal erősen redukált volt, így pusztán elégséges ezt megteremteni, és máris az így megélt másfél hét inkább saját tapasztalat lenne, mint egy álomkép. 

Biztos sokan vannak, akiknek pozitív hatása hosszan kitart, hiszen ha a többség nem vélné úgy, hogy szüksége van erre, akkor nem is működne. Viszont nem hiszem, hogy bárki ettől kapná a megváltást, sokkal fontosabb lenne a hétköznapok során nagyobb fegyelmet és önismeretet gyakorolni és szerezni.